Kamilla négyéves kora körül fedezte fel, hogy a népmesék típusokba sorolhatóak. Az első általa megalkotott típus a „ragadós mesék” volt. Ide sorolta azokat, amelyekben valamihez (aranygapjas bárány, aranytojó lúd stb) odaragadt egy túlságosan kíváncsi leány vagy egy kapzsi tolvaj, s aztán az őt leválasztani akarók egész sora, és követik kényszeredetten a bárány/lúd gazdáját. A Kamilla-tipológa szigorára jellemző, hogy A kisgömböcöt vagy A nagyapó retkét soha nem emlegette ragadós meseként, pedig azokban is van valami hasonló, pl összeáll akarva-akaratanul egy sor ember és állat.
Amikor Tünde vett egy orosz meséskönyvet arra is rájött, hogy az oroszok is mondanak ismerős meséket. Szép Cerceruskát például ezekben a képekben ismerte fel (ha nagyítani akarod klikkelj rá).
Igaz, itt az állat lába nyomából ivó kisöcs nem őzzé, hanem kecskegidává változik, s nincs a mesében cethal se, de a lényeg ugyanaz. S ezt Kamilla ötévesen is látja.
Cserélgetünk is meséket. Tünde Magyar népmesék rajzfilmeket adott ajándékba orosztanára gyermekeinek, s ők is adtak cserébe szovjet mesefilmeket. Az orosztanár filológus szeme persze rögtön felismerte a motívumokat és hozzátette, hogy náluk kissé másként végződnek ezek a mesék. A Jankovics-rendezésű produkcióról azt is megjegyezte, hogy rég nem látott ilyen nemzeti jellegű rajzfilmeket. Gyerekei, a magyar szöveg ellenére, értették és élvezték a meséket, de ő látja azt is, ami elválaszt.
Utolsó kommentek