Két állami ünnep határozza meg május első hetét, azt is mondhatnám, ez elmúlt hét az orosz állam szekuláris Nagyhete: május elseje a Munkások, kilencedike a Győzelem Napja. A köztéri aktivitásokból ítélve az utóbbi nagyobb ünnep.

Május elsejét itt is leginkább családi majálissal töltik az emberek. Amolyan első kiruccanás, bár az idén alig volt pár fokkal fagypont fölött a hőmérséklet. Van, aki most megy ki először a dácsájába (hétvégi ház), takarítja a kertet, virágokat ültet, s a szabadban ebédel. Épp úgy jött ki az idén, hogy jó hosszú hétvége lett, a hétfőt előzőleg le kellett dolgozni, de péntektől szerdáig szabad volt. Elsején körbejártam a központban, de nem láttam semmi rendkívülit, csak a Lenin szobrot díszítette két piros lobogó, ami nem szokott ott lenni. A helyi baloldaliak valami gyűlést is terveztek, de nem találkoztam velük. Az újságok szerint Moszkvában megvolt a felvonulás.

Másodikán, szerdán indult újra az élet, de már a hétvégére újra ünnepi lázban égett az ország. Készülődés, takarítás, a közterek rendezése zajlott. Az intézményekben is előkészületek folynak. 

Az oviban hétfőn tematikus bábszínház előadást láttak vendégül. Kamilla azt mondja, a „régi dolgokról” szólt, katonákról, tankokról és repülőgépekről. Egyszóval a háborúról. Hazafele az úton próbáltam Kamillát meggyőzni, nem fogják a Volgához vinni katonának, ugyanis az előadás hatására ezzel riogatta óvodai barátnője. Nem ijedt ő meg, mondja, mert úgy volt a szó, hogy mindenkinek menni kell, s akkor majd ott leszünk mi is.

Kedd reggel az oviban szólnak, hogy rövidnap. Sietek is, hogy körülnézzek, mi történik az ünnep előtti napon. A szovjet hősök emlékművénél a régi koszorúkat dobják szemetes kocsira a narancsszínű mellényes takarító emberek (a koszorúk egy része februárban került oda). Gereblyéznek, sepergetnek, a sírköveket tisztogatják, készítik a helyet a virágoknak. Néhány kövön már friss a vörös szegfű, az örökláng körül is virágszálak, csokrok hevernek sorban. Egy elemista korú osztállyal is találkoztam, a tanítónéni kis vörös zászlót szorongat, a gyerekek egy-egy szál virágot. Náluk a rövidnap is emlékezéssel telik, a városban megafonból árad az Ave Maria. 

Szerdán, 9.-én reggel a tévé háborús felvételeket és hazafias dalokat sugároz, ezzel készítik elő a hangulatot a Vörös Téri katonai felvonulás közvetítésére. Rengeteg embert, bámészkodókat, katonákat, veteránokat, és az ország vezetőit lehet követni a képernyőn. Mindenki komoly, ünnepélyes.

Mi is kivonulunk a helyi ünnepség megtekintésére, a gyermekek lufiért nyafognak. A városban a központ lezárva, a forgalom elterelve. Az emlékmű környékén nagy a nyüzsgés, koszorúzás, tisztelgés, rezesbanda játszik. Zajlik a katonai díszszemle. A civilek is szép számban jönnek. Mégis a veteránok a leglátványosabbak, világoskék egyenruhába vonulnak, mellükön csilingel a sok kitüntetés, csillag. Kamilla megjegyzi, hogy ezeknek az öreg katonáknak mennyi pénz van felvarrva a kabátjukra...

A felvonulás után a főtéren felütött lacikonyhák környékén látjuk viszont őket, pezsgővel koccintanak a régi győzelem emlékére. A fiatalabb katonák is ott vannak, s sűrű köszöntgetés mellett vodkáznak. A mulatozóktól nem messze atlétika versennyé szelídített vetélkedés zajlik, sihederek és csitrik vihogva érnek célba a hosszútávfutás után. A futkosó kisgyerekek bámulják őket, némelyik repülő alakú lufi madzagját vagy műanyag géppisztolyt szorongat. Az anyukák babakocsit ringatva söröznek. Bár a nőnapi bulin többen voltak most is sokan ácsorognak, beszélgetnek a főtéren, vagy éppen leheveredek a fűre.

Hazaindulunk, s azon gondolkodom, hogy gyerekként voltam már sok hasonló ünnepen, de most láttam talán először vörös zászlót és csillagot őszintén, büszkén viselő embereket. Estére már csak a tévében nézzük, hogyan robbannak tűzijátékok a Vörös Tér fölött.