Tavaly, amikor a hosszú esős ősz télbe fordult, az anyukák az oviból, a szomszéd nénik és a háziasszonyunk is sajnálkozva néztek a gyermekeinkre. Itt a tél, s még válenkijük sincs szegénykéknek. Nem tudtuk, mi az, de annyit megértettünk, hogy valami lábbeli lehet, s itt elengedhetetlen kelléke a kitelelésnek.

A házinéni végül mozgósította a rokonságát, s a nagymama révén kaptunk két vadonatúj pár válenkit (egyesszám: válenok). Az egyiket mindjárt föl is próbálta Kamilla. Végigcsoszogott vele a házon, s aztán lerúgta. Azt mondja, nehéz benne járni, s szúr is. Nem is vette elő többet. Úgy kellett reákönyörögnöm, hogy lefényképezhessem.

Matyi először még annyi figyelmet se szentelt a filc-csizmáknak. Pedig annak, ami neki való lenne, még talpa is van gumiból. Az utcán láttam már olyan válenkiket is, amiknek az egész feje gumírozva van, hogy bírják a vizet.

Másfél hete jött rá Matyi, hogy neki válenki kell, s elővette. Pár nap múlva egy kétszersültet húzott elő az egyik válenokjából, s mire közbeléphettünk volna, már rágta is. Nemrég dughatta oda, hát hagytuk. Föl is húzta, s azzal mentünk oviba. Nem történt semmi különös, csak kicsit meleg lehetett, s a bábuskák egy fokkal kedvesebben simogatták Matyit fejét hazafele jövet. Szokásához híven egy pocsolyába is belegázolt s vártam, hogy a zokniját ki lehet majd csavarni, de nem. Nem ázott át.

Lejárt a válenki ideje: a hó elolvadt, a tél elmúlt. Tulajdonképpen nem is volt igazi orosz tél, azt mondják a helyiek. Január végétől jött meg a rendes fagy és a nagy hó, s március közepére már majdnem mind elolvadt. Volt azért néhány hét, amikor sokat szánkáztunk s oviba is szánkán húztam a gyermekeket. Kóstoltuk a -25 fokos napsütést, de értem már ilyent Székelyföldön is. Kamillának s Matyinak viszont ez volt az első igazi havas tele.