A gyermekpoliklinika gardróbja mellett egy derékig érő tükör van. Minden alakommal, amikor orvoshoz visszük a gyermekeket, s ezen a télen gyakran előfordult, az öltöző előtt állok sorba, hogy beadjam és kivegyem a kabátokat. Onnan nézem a diáklányokat és a fiatal anyukákat, ahogyan fésülködnek és festik magukat. Gondosan megigazítják sapkájuk, sáljuk. Érkezéskor, a kabát leadása után és induláskor, mielőtt kilépnek az utcára. Sok közintézmény előterében van ilyen tükör.

Albérletünk konyhájában, az ajtó mellett, nekünk is van egy fogas, tükörrel és polccal. Időbe tellett, amíg rájöttem, ez is arra szolgál, hogy a konyhából kilépő megnézze magát, megigazítsa a frizuráját. Eszembe jut, hogy otthon, Székelyföldön is láttam már tükröt a kapu belső oldalán, ha kimegy az utcára az ember, megnézi benne, nem kormos-e az arca.

Egy fiatalasszony, aki Franciaországban él, de most hónapok óta itt van Oroszországban meséli, hogy a mosdókba lépve újszerű kényszert érez, hogy odaálljon ő is a tükör elé és fésülködni kezdjen, vagy legalább megigazítsa a haját. Eddig nem szokta, de itt ez a normális. Reggelente látom, ahogyan Matyi kislány-ovistársait gondosan fésülik, copfjaikat igazgatják az anyukák. Mindig van náluk fésű. Ez sok férfira is igaz, ők a szakállukat is - ha van - megfésülik.

Mindez talán csak azért tűnik fel nekem, mert nincs fésűm, és sohasem fésülködöm.