egy blog

Más medvéket is megnézhettek itt.

Gyermekkoromból emlékszem egy fényképre, amin édesanyám fiatalasszony korában egy kitömött medve mellett áll. Ha jól emlékszem, nagybátyám is ott van, s a medve éppen őt tartja karmai közt. Talán Szovátán készült a felvétel, de az is lehet, hogy Tusnádon. Ez a kép jutott először eszembe, amikor megláttam a hatalmas fából faragott medvét az egyik vendéglő bejárata mellett. Úgy állt ott derekára csomózott kötéllel, bal karjára vetett törlőronggyal, mint egy pincér, aki a szovjet időkből itt maradt. Arcán kedélyes mosoly, magasba emelt jobb mancsából csak a tálca hiányzik. 

A másik medve itt lapult az albérletünkben a ruhásszekrény felső kis ajtaja mögött. Nem is tudtunk róla, de egyszer végigkutattunk minden zugot a gyermekekkel, s felfedeztük. Ennek a medvének bot van a mancsában, s feketére mázolt öntött fém hátán vizespohár méretű hordót cipel. Rózsaszín drapériába csavarva várja, hogy valakinek megesik rajta a szíve, és kiteszi egy üres könyvespolcra, vagy művirágot állít a hordójába. Kivettük, lefényképeztem, s kegyetlenül visszazártuk a szekrénybe.

A harmadik medve egy szórólapon került hozzánk. Az Edinaja Rossija (Egyesült vagy Egyeséges? Oroszország) jelvényében négy lábra ereszkedve áll, fölötte lobog az ország zászlaja. A szórólappal február 23-án köszöntötte a kormánypárt a férfiakat.

Egy negyedik medve a másik vendéglő bejáratát őrzi emberi arckifejezéssel (lásd fenn).

Az sem ritka, hogy az 1980-as moszkvai olimpia Misája köszön vissza egy-egy képről. Az orosz rögbiválogatott is "Medvék". Kemény fiúk, bár a csapat még nem egy világklasszis, ami érthető is, hiszen a rögbiliga csak a szovjet rendszer végnapjaiban jött létre, és a sportág csak a posztszovjet érában van feljövőben.

S egyre több medve kerül valahonnan: képeken, mesékben, címereken. Úgy tűnik, a medve egyik legfontosabb szimbóluma az oroszoknak (is), de szinte lehetetlen kitalálni, mit jelenthet nekük Мишка (Miska). Kedves és játékos, ugyanakkor félelmetes ellenfél. A téli játszótér sarkában a hóból néha nem hóembert, hanem hómacit formáznak a gyerekek.

Az egyik mese is azt mondja, hogy a medve eredetileg ember volt. A parasztok, akikhez bekopogtatott, nem fogadták illendő módon sóval és kenyérrel, ezért megharagudott és bevetette magát az erdőbe. Ott él elvadulva, s veszedelmes ellenfele minden erdei utasnak. De ha jókedvében találják, akkor segít: elvezeti az embert a fához, amiben méhek vannak. Pedig ő is nagyon szereti a mézet.

Most már biztos, hogy megjön a nyár. Láttam az első utcai kvászárust. Utánfutós tartálykocsiból méri egyszerhasználatos műanyag poharakba. Úgy látszik, a mindenkit kiszolgáló söröskrigli már a múlté. A többi kellék maradt, ahogy elmesélték. Íme:

Az igazsághoz tartozik, hogy ez a fotó egy hete készült  több mint 300 kilométerrel odébb (©Tünde), de amelyiket én láttam itt, az is szakasztott ilyen.

Két állami ünnep határozza meg május első hetét, azt is mondhatnám, ez elmúlt hét az orosz állam szekuláris Nagyhete: május elseje a Munkások, kilencedike a Győzelem Napja. A köztéri aktivitásokból ítélve az utóbbi nagyobb ünnep.

Május elsejét itt is leginkább családi majálissal töltik az emberek. Amolyan első kiruccanás, bár az idén alig volt pár fokkal fagypont fölött a hőmérséklet. Van, aki most megy ki először a dácsájába (hétvégi ház), takarítja a kertet, virágokat ültet, s a szabadban ebédel. Épp úgy jött ki az idén, hogy jó hosszú hétvége lett, a hétfőt előzőleg le kellett dolgozni, de péntektől szerdáig szabad volt. Elsején körbejártam a központban, de nem láttam semmi rendkívülit, csak a Lenin szobrot díszítette két piros lobogó, ami nem szokott ott lenni. A helyi baloldaliak valami gyűlést is terveztek, de nem találkoztam velük. Az újságok szerint Moszkvában megvolt a felvonulás.

Másodikán, szerdán indult újra az élet, de már a hétvégére újra ünnepi lázban égett az ország. Készülődés, takarítás, a közterek rendezése zajlott. Az intézményekben is előkészületek folynak. 

Az oviban hétfőn tematikus bábszínház előadást láttak vendégül. Kamilla azt mondja, a „régi dolgokról” szólt, katonákról, tankokról és repülőgépekről. Egyszóval a háborúról. Hazafele az úton próbáltam Kamillát meggyőzni, nem fogják a Volgához vinni katonának, ugyanis az előadás hatására ezzel riogatta óvodai barátnője. Nem ijedt ő meg, mondja, mert úgy volt a szó, hogy mindenkinek menni kell, s akkor majd ott leszünk mi is.

Kedd reggel az oviban szólnak, hogy rövidnap. Sietek is, hogy körülnézzek, mi történik az ünnep előtti napon. A szovjet hősök emlékművénél a régi koszorúkat dobják szemetes kocsira a narancsszínű mellényes takarító emberek (a koszorúk egy része februárban került oda). Gereblyéznek, sepergetnek, a sírköveket tisztogatják, készítik a helyet a virágoknak. Néhány kövön már friss a vörös szegfű, az örökláng körül is virágszálak, csokrok hevernek sorban. Egy elemista korú osztállyal is találkoztam, a tanítónéni kis vörös zászlót szorongat, a gyerekek egy-egy szál virágot. Náluk a rövidnap is emlékezéssel telik, a városban megafonból árad az Ave Maria. 

Szerdán, 9.-én reggel a tévé háborús felvételeket és hazafias dalokat sugároz, ezzel készítik elő a hangulatot a Vörös Téri katonai felvonulás közvetítésére. Rengeteg embert, bámészkodókat, katonákat, veteránokat, és az ország vezetőit lehet követni a képernyőn. Mindenki komoly, ünnepélyes.

Mi is kivonulunk a helyi ünnepség megtekintésére, a gyermekek lufiért nyafognak. A városban a központ lezárva, a forgalom elterelve. Az emlékmű környékén nagy a nyüzsgés, koszorúzás, tisztelgés, rezesbanda játszik. Zajlik a katonai díszszemle. A civilek is szép számban jönnek. Mégis a veteránok a leglátványosabbak, világoskék egyenruhába vonulnak, mellükön csilingel a sok kitüntetés, csillag. Kamilla megjegyzi, hogy ezeknek az öreg katonáknak mennyi pénz van felvarrva a kabátjukra...

A felvonulás után a főtéren felütött lacikonyhák környékén látjuk viszont őket, pezsgővel koccintanak a régi győzelem emlékére. A fiatalabb katonák is ott vannak, s sűrű köszöntgetés mellett vodkáznak. A mulatozóktól nem messze atlétika versennyé szelídített vetélkedés zajlik, sihederek és csitrik vihogva érnek célba a hosszútávfutás után. A futkosó kisgyerekek bámulják őket, némelyik repülő alakú lufi madzagját vagy műanyag géppisztolyt szorongat. Az anyukák babakocsit ringatva söröznek. Bár a nőnapi bulin többen voltak most is sokan ácsorognak, beszélgetnek a főtéren, vagy éppen leheveredek a fűre.

Hazaindulunk, s azon gondolkodom, hogy gyerekként voltam már sok hasonló ünnepen, de most láttam talán először vörös zászlót és csillagot őszintén, büszkén viselő embereket. Estére már csak a tévében nézzük, hogyan robbannak tűzijátékok a Vörös Tér fölött.

Valahányszor rajzfilmet nézek a gyermekekkel nem tudom ők élvezik-e jobban vagy én. Így van ez a Nu pagadi!-val is. Láttam  egy-két részét gyermekkoromban, s arra emlékszem, hogy jól szórakoztam, de arra már nem, hogy mi is ragadott meg akkor. Most sajnos csak azt látom, hogy miért is annyira népszerű a felnőttek közt ez a rajzfilm.

A macska-egér játék archetípusos rajzfilmje a Tom és Jerry. De tévedés volna a Nu pagadi!-t plagizálásnak tartani. Itt a Farkas-üldözte-Zájec (nincs emberi nevük ami külön esély az általánosításra) kalandok sora csak ürügyként szolgál a szovjet világ szatirikus ábrázolására. Ez a rajzfilm messze veri ebben a Tom és Jerry bárgyú társadalomrajzát. 

A Farkas itt hosszú hajú huligán, aki rózsaszín ingben és trapéznadrágban jár, szájából akkor sem esik ki az nyáltól ázott cigi, amikor éppen hamisan énekel a gitárját csapkodva. Nem igazi gonosz vagy ragadozó, nem is félelmetes, csak kisstílű csirkefogó. Kárörvendő, nem tiszteli az állatokat, nem becsüli a közvagyont, de ha rendőröket lát (ők medvék) sunyít, s ha elmennek röhögve beint nekik.

Mindez élesen szembenáll a Nyuszit meghatározó kislányos bájjal és konformizmussal. Ő szemmel láthatólag majd' kicsattan az egészségtől. Virágokat ápol, rendben tartja a lakását, és még a pezsgőhöz is ártatlan fehérbabos teásbögrét vesz elő a faliszekrényből. Mintapolgár: amikor éppen nem sportol, akkor történelmi kiállítást látogat. 

A cselekmény színhelyéül mindig a szocialista világ egy-egy helyszíne szolgál. A szabadidő hasznos eltöltésére ott van a strand, a múzeum, esetleg a vidámpark. A munka világa az útépítés, az álarcos iskolai ünnepély, vagy az építőtelep képeiben jelenik meg.

Ha a Nyuszi biciklizik a Farkas mopedjén próbálja üldözőbe venni. Persze hasztalan: ha saját hülyesége nem elég a kudarchoz, akkor a Nyuszinak van magához való esze, s az segít, hogy a Farkas járjon pórul. A Farkas lázadó magatartása mégis kivált némi szimpátiát. Végül is nem tör ő a világ felforgatására, csak élni próbál ahogyan lehet, s ahogyan engedik. 

A rajzfilm gyártása a Brezsnyev korszak liberalizálódó időszakában kezdődött, de a sorozat sikere azóta is töretlen. Ma a gyerekfogkrém tubusán rohan a Farkas vicsorogva (lásd fennebb), s a fogkefe természetesen ott a Nyuszi kezében. Pedig agyara a Farkasnak is van, de a posztszovjet testkultúráról talán egy következő bejegyzésben. Ez itt már így is elég komolykodóra sikeredett.

Ha majd kivallatom Kamillát, hogy neki miért tetszik, akkor arról is írok, hogy mi jó a Nu pagadi!-ban gyermekszemmel :). Addig is megnézhettek egy részt itt:
https://www.youtube.com/watch?v=SRCNx1pac1o

Azt már 12 évvel ezelőtt is értettem, hogy miért és hogyan működik a jegy nélküli utazás Romániában. Írtam is róla egy dolgozatot, a 1995/8. Korunkban olvasható. Világirodalom tanárunk, aki a Korunk szerkesztője is volt, megállított a piros láda előtt a folyósón és azt mondta: „Kedves László, olvastam amit a publikált a legutóbbi számban, érdekes írás, de ha ezt mindig így csinálnánk, akkor már nem volna vasút.”- emlékezetből idézem, lehet nem pontosan így fogalmazott, de ez volt a lényeg. Akkor valami olyasmit válaszoltam, hogy nem volt szándékom morális ítéletet mondani a jegy nélküli utazás gyakorlatáról, de most talán kicsit jobban átérzem, miért is mondhatta. Azt azonban most sem hiszem, hogy jobbak lettek volna a vasúti utazás körülményei, ha másként csinálhattuk volna.

Másik kedves barátom, aki a nyolcvanas években elvből mindig bliccelt Budapesten, mesélte, hogy ha elkapták az ellenőrök, akkor szembeszállt és hangosan érvelt. Azt magyarázta, hogy az egész jegyeladás és ellenőrzés, a büntetésbeszedés ellenére egy nagy ráfizetés a cégnek. Nem való egyébre, csak a polgárok megrégulázására. Ha nem nyomtatnának többé jegyet, megszüntetnék a jegyeladó helyeket, szélnek eresztenék az ellenőröket és mindenki utazhatna jegy nélkül, akkor a BKV nagyon jól működne, s még gazdaságosabb lenne. Neki voltak morális megfontolásai, bár azt sohasem mondta, hogy túl sok megértésre talált volna az ellenőrök részéről.

Az ellenőrzés felszámolását lehet követelni morális érvekkel, de kevés közgazdász támogatná ezt a logikát, ugyanis ha valami ingyenes, amiért amúgy fizettetni is lehetne, akkor annak „elszalad a keresleti oldala”, azaz többet fogyasztanak belőle a szükségesnél, s ez különösen igaz olyan szolgáltatásnál, ahol nem lehet előzetesen behatárolni a felhasználók körét.

S ezzel már ott is vagyunk a blát természetrajzánál; ott válik fontossá, ahol a szabályok véget érnek. Mert a blát Oroszországban nem a jegynélküli utazásra vonatkozik. Azokat, akik nem vesznek jegyet, s ilyenek vannak itt is bőven, zájeceknek (nyusziknak) hívja a kalauz. A blát sokkal tágabb fogalom, mindenféle kapcsolatokra vonatkozhat, amelyeket igénybe vehet az ember, hogy valami ügyet el tudjon intézni. Személyes kapcsolatok használata egy (elvben) személytelen világban. Ebből a szempontból van gazdasági vonatkozása: hozzáférést biztosít s hiánya kirekeszt.

A blattos írásom után évekkel olvastam Joseph S. Berliner klasszikus tanulmányát a szovjet iparról, a blát-ról meg a hozzá kötődő formákról. Élénken emlékszem a tolkács (’tolatómozdony’) figurájára, aki mestere a blátnak. Ő a beszerző, aki nélkülözhetetlen minden szocialista gyárban, mert a nyersanyag mindig szűkével volt a tervgazdaságban. Berliner a blát szerepét az ötvenes évek szovjet gazdaságában kezdetleges piaci mechanizmusként magyarázta.

De a blát jelentősége nem csökkent a piacgazdaság eljövetelével. Alena V. Ledeneva tanulmányaiból is megtudhatjuk, hogy blát nélkül aligha működött volna a szovjet gazdaság, és az emberek is nehezebben élték volna túl. Ma sem lehet sikeres vállalkozó valaki kapcsolatok, blát nélkül.

Mégis van valami változás a szovjet és a posztszovjet parxis közt. Talán éppen Ledenevánál olvastam, hogy akkor, amikor a mindennapi javak beszerzéséhez volt szükséges kapcsolatokkal rendelkezni és mindenki gyakorolta valamilyen fokon a korrupció köznapi formáit, ezt morálisan is el tudta fogadni a társadalom, mert a kiszolgáltatottak eszköze volt a túlélésre. Ma azonban, amikor a piacgazdaság homlokzata mögött a kiváltságosok kapcsolatai szervezik a gazdaságot, a különféle informális mechanizmusok a többség érdekeit sértik, s egyre inkább morálisan is elfogadhatatlanok számukra.

De ezeket a tranzakciókat ők már nem is sorolnák a blát kategóriájába.